6. Új csapattag

Los Angeles-i szeméttelep

2018. június 13.

A mutánsok rettegtek. Csökevényes agyukkal nem tudták felfogni a dolgok miértjét, de érezték, hogy életük gyökeres változás előtt áll. A kiborgok nem bántották őket. Még nem. Egyelőre csak a különböző csoportok vezetőit támadták meg. Mindet megölték. Mind a hat csoportot megfosztották parancsnokuktól, majd a megmaradt embereket egy szemétdombokkal körbevett gyűjtőhelyre terelték. Közel kétszázan lehettek. Nem tudták, mi vár rájuk, de nem is érdekelte őket. Biztonságban érezték magukat Eddigi tapasztalatuk alapján úgy vélték, a Skynet nem ellenséges velük, de most minden megváltozott.

Sorsuk a Gépisten kezében volt.

A Felderítők két megmaradt tagja némán állt Johnson sírja mellett. Igaz, nem valódi, földbe ásott sír volt, csak kövekből álló. Martin és George a pincében talált omladékkal borították a férfi holttestét, majd két vastagabb dróthuzal, és egy darab rongy segítségével kezdetleges keresztet illesztettek a sírra.

A huszonegyedik században nagyon kevés embernek adatott meg a végtisztesség. Johnson ezen kiváltságosok közé tartozott.

Egyik társa sem volt hívő, de mivel Martin emlékezett rá, hogy az Ítélet Napja előtt így temetkeztek, úgy döntöttek, ennyit megérdemel egy veterán.

– Menjünk, kölyök! Mihamarabb szeretnék túl lenni az egészen, aztán irány haza.

George szó nélkül követte társát, aki már el is indult a kijárat felé.

A felszínen hűvös idő fogadta őket. Úgy tűnt, havazni fog.

Martin úgy döntött, hogy felmennek előző leshelyére, aztán ott kidolgozzák a megközelítési tervet. Azonban arra, ami fogadta őket, egyikük sem számított. A ház ajtaja előtt egy ütött-kopott T-700-as állt rendíthetetlenül. A férfi azonnal intett társának, mire mindketten fedezékbe húzódtak. A kiborg látszólag nem vette észre őket, bár ez csak idő kérdése volt. A gép, kezében a plazmavetővel, érzéketlenül pásztázta a környéket. Mivel a fedezék, ami takarta Őket, nem volt elég nagy kiterjedésű kettőjük számára, és komoly kockázati tényező lett volna, ha mindketten azonos helyről tüzelnek, így Martin a helyzetváltoztatás mellett döntött.

– Megpróbálok eljutni ahhoz a leszakadt falhoz, és onnan leszedni. Te innen fedezz!

Nesztelenül kúszni kezdett a kiszemelt fedezék felé. Körülbelül negyven méterre lehetett a géptől. Igyekezett minél jobban a földhöz tapadni, és takarásban maradni. Lassan haladt, mégis izzadt. A hidegben a verejték jeges cseppekben gurult alá az arcán.

Még két méter…

A távolság óriásinak tűnt, de muszáj volt valami megbízhatóbb fedezékbe vonulnia. Igaz, a plazma ellen a kiszemelt fedezék sem ér sokat, de talán az a néhány másodperc elég lesz.

Elégnek kell lennie!

Másfél méter…

A kiborg váratlanul felemelte az addig leengedett Westinghouse-t.

Martin ereiben meghűlt a vér, de nem veszítette el lélekjelenlétét. Az egyenlő lett volna a biztos halállal. Vadul előrevetődött, be a hívogató faldarab mögé. Igazából számított a plazmára, mert egy gépnél ritkán sikerült valakinek gyorsabbnak lennie, ám az nem érkezett.

George észlelte a kiborg mozdulatát, és habozás nélkül tüzet nyitott. A hosszú sorozat lövései végigkopogtak a titánium-páncélzaton, és szecskává szaggatták a karokat vezérlő áramköröket.

A kiborg kezei egy időre teljesen megbénultak, de az ostyaáramkörös processzor azonnal nekilátott a sérült részek áthidalásának. A művelet végrehajtásához időre volt szükség…

Mielőtt azonban a gép befejezhette volna a célpont megsemmisítését, a vele szemben lévő épület tetejéről ismerős szisszenés hallatszott. A plazma egy századmásodpercre vörösen ragyogta be a tehetetlenül álló fémszörnyet, majd a koncentrált energia egy szempillantás alatt elpárologtatta csaknem az egész felsőtestet.

A két robotkar füstölögve hullott a földre.

Ez a Halálosztó már senkinek nem fog ártani.

Martin látta, ahogy társa tüzet nyit, majd amint biztonságban érezhette magát, ő is a T-700-as felé fordította AK-47-ese csövét, ám nem volt szükség további lövésekre. Gyorsan körbenézett, ismeretlen segítőjüket kereste tekintetével, hiszen ilyen rombolást George nem okozhatott. A közeli épület sötéten ásítozó bejáratán egy alak surrant ki, és gondosan ügyelve a fedezékekre, sietős léptekkel feléjük tartott. Martin lekuporodva maradt, s igyekezett felkészülni a találkozásra, akármi is legyen a közeledő szándéka.

Harminc körüli, magas, jó kiállású ember érkezett. Arca unottnak tűnt. Ruhája a gerillákéhoz hasonlított, égésnyomokkal tarkítva. Kezében egy emberi használatra átalakított plazmavetőt tartott. Testalkata átlagosnak tűnt, izmai azonban szokatlanul erőteljesen feszültek.

– Jackson O'Conell.

Martin sajnálkozva megcsóválta a fejét. A fickóról messziről sütött, hogy tagja az Ellenállásnak.

– Sajnálom, de nem tartozunk a gerillák közé. Az én nevem Martin Perkins.

O'Conell kezet nyújtott, de nem látszott túl boldognak. Persze, igazság szerint nem sok érzelmet lehetett volna leolvasni az arcáról.

– Megtudhatnám, mit keresel itt egyedül? – kérdezte Martin, miközben tett egy lépést hátra, és a jövevény mellkasának szegezte fegyverét.

– Egy gerillabázist.

Martin meglepődött.

– Te nem a Rókához tartozol?

– Nem, de éppen oda igyekszem.

Közben George is megérkezett.

– Asszem tiszta, egyelőre nyugi van. Menjünk most a megfigyelő helyre. – Az ismeretlen felé fordult. – Én pedig George Taylor vagyok.

– O'Conell. Én sem láttam a környéken több kiborgot.

– Rendben, a kiborg fegyverét majd hozom én, aztán odafent folytatjuk. George, tartsd szemmel a barátunkat!

Martin gyors, de nesztelen léptekkel indult meg a szétlőtt kiborghoz; ügyes mozdulattal kipattintotta a fegyvercsatlakozó kábelt és felnyalábolta a plazmavetőt, majd továbbhaladt a bekötőút felé, ahonnan már be lehetett jutni az épületbe.

Tényleg nem volt másik gép a környéken, így biztonságban megérkeztek.

– Most pedig – kezdte Martin – szeretnék többet megtudni rólad. Errefelé nem szoktak hozzád hasonlók járni.

– Én is most vagyok itt először. A társaimmal voltam kiküldetésen, de nélkülük már nem tudom teljesíteni a feladatot, így el kell jutnom a legközelebbi bázisra, és onnan jelenteni. A hazafelé utat egyedül nem vállalom.

– Mi történt? – kérdezte Martin, miközben egy pillanatra sem engedte le a fegyverét, amit George-dzsal egyetemben az idegenre szegezett.

O'Conell megcsóválta a fejét.

– Belefutottunk néhány T-700-asba.

– Igazán átérzem a helyzeted. A mi harmadik társunk is egy pincében fekszik, alig egy tömbnyire innen… Vérmérgezés vitte el. – George hangja szomorúan csengett.

– Figyelj, O'Conell – folytatta Martin, aki nem igazán örült a társa közbeszólásának –, én csak azt akarnám tudni, hogy mi a szart kerestél odafent?

– Nem tudom, észrevetted-e – O'Conell kimutatott a közeli ablaknyíláson –, hogy ott valami készül. Gondoltam, minden begyűjtött információ számít. Főleg, ha még nem is tudnak róla… Egyébként, ti hogyhogy nem tartoztok a gerillákhoz?

Mindketten lehorgasztották a fejüket. Néhány percig szótlanok maradtak, végül Martin törte meg a csendet.

– Kitaszítottak vagyunk. Elküldtek minket, persze jogtalanul! – helyesbített hevesen. – Aztán csapatot alakítottam. – Martin felemelte a fejét, arca lángolt. – Elhatároztuk, hogy megmutatjuk nekik, meg a Skynetnek és mindenkinek, hogy mi is vagyunk olyan tökös gyerekek… Igyekszünk segíteni őket, és ahol tudjuk, irtjuk a kiborgokat.

– Tehát te is a Rókáról származol?

– Igen. Mi mindketten.

– Odavezetnél?

O'Conell arca nem árult el semmit. Egész idáig úgy tűnt, mintha nem is érezne…

– Már megbocsáss, hálás vagyok a segítségért, de jobban meg kellene ismernünk egymást Nem várhatod el, hogy csak úgy megbízzam benned! – mondta, közben kutató tekintettel vizslatta beszélgetőtársa arcát. – Viszont…

– Viszont mi? – kapott a szón az idegen.

– Segíthetnél nekünk Csatlakozz hozzánk, bizonyítsd be, hogy a mi oldalunkon állsz, aztán szó lehet róla, hogy elvigyünk a Róka Bázisra!

O'Conell összeráncolta szemöldökét. Eddig ez volt az egyetlen igazán emberi mozdulata.

– Miről van szó?

– Fel akarjuk deríteni, mi készül itt, és minél jobban keresztbetenni a Skynetnek. Most, hogy Johnson meghalt, lehetnél te a harmadika csapatban, a beugród pedig ért annyit, hogy amíg a puskám a kezemben van, te pedig háttal állsz nekem, elviselem a jelenléted. Amint bizonyítasz, ezeket elfelejtheted! – Akaratlanul is elmosolyodott, de gyorsan megkeményítette vonásait, és hozzátette: – De addig egy rossz mozdulatot se!

– Má' ne haragudjál, tudom, hogy te vagy a főnök, de a csapatbővítésről engem is megkérdezhetnél! – szólt közbe George a maga egyedi szóhasználatában.

– Nos? – pillantott rá Martin.

– Hát perszehogy – vigyorgott a társa.

Martin lemondóan legyintett, majd O'Conellre meredt.

– Veletek vagyok – bólintott az idegen készségesen.

Martin nem örült, hogy egyetlen megbízható emberrel a háta mögött kell majd folytatnia, és valahol mélyen, tudat alatt a már teljesen beleivódott paranoia tovább fokozta rossz kedvét. Nem talált semmi szokatlant O'Conellben, leszámítva a tartózkodó viselkedést, mégis valami megmagyarázhatatlan hidegséget érzett, amikor ránézett.

O'Conell ellenséges mivoltát azonban eddig semmi nem igazolta, azonban Martin oldalába fájdalmasan beléhasított a gondolat.

Még gép is lehet.

Bár nem hitt a pletykákban, mégis megfordult a fejében a lehetőség, hogy talán lehet bennük valami. A sors pont most kezdene játszani velük? Nem hitte, de nem is győződhetett meg ennek ellenkezőjéről.

Nagyon valószínű, hogy a Rókán le tudnák ellenőrizni, de az mintegy három és fél kilométerre volt innen. A bázisok talán többet tudhattak az esetleges új Skynet fejlesztésekről, de ebben sem volt biztos. A jelenlegi helyzetben azonban mégsem hitte igazán, hogy az idegen gép lenne.

Egy gép miért lőne gépre? Ez lehetetlen!

George még kevésbé örült az új csapattagnak. Ő sem tudott sokkal többet a beszivárgó egységekről, de úgy döntött, hogy rajta fogja tartani a szemét az idegenen. Ugyanakkor szükségesnek érezte O'Conell jelenlétét a küldetés sikeres végrehajtásához. Egy kis bizalom megelőlegezését egyelőre szükséges kockázatnak tekintette.

– Tudnom kellene a csapat minden fegyveréről és felszerelési tárgyáról, ahhoz, hogy az akciót annak megfelelően dolgozzuk ki – fordult Martin az idegenhez.

O'Conell bólintott, majd kinyitotta a hátizsákját.

– Hát lássuk csak: egy távcső, két félig-meddig lemerült energiacella és némi C4.

Martin szeme felcsillant.

– Azt hiszem, ma este kidolgozhatjuk a tervet.

– Ezt nem kellene így elhamarkodni! – rázta meg a fejét O'Conell, majd megdörzsölte a halántékát. – Én körbejártam a területet, és a másik oldalról jóval könnyebb bejutni. Egyébként meg, ha kárt is akarunk okozni, akkor érdemes lenne addig várni, amíg felépül, vagy legalább a nyersanyag megérkezik, amivel a „lakók” dolgoznának. Szerintem maximum egy hét, és teljesen befejezik.

– Igaz. Ugyanakkor van egy aprócska dolog, amiről megfeledkeztél. Nem hősködni akarunk, csak belerondítani egy kicsit. Nézd, a helikopterek szinte folyamatosan a levegőben vannak. Nem beszélve a rengeteg szerelőrobotról. Ha ezeket elkapnánk, máris elégedett lennék. A nagyobb akciók maradjanak a többiekre. Másrészt, itt én vagyok a főnök, és amíg nem igazolod magad valahogy, addig nem magyarázol! – vetette oda kissé dühösen.

George azonban más véleményen volt.

– Figyelj csak ide, Martin bátyám! Van valami abban, amit mond. Most felesleges lenne közbeavatkozni, azzal csak a figyelmet hívnánk fel magunkra. Várjuk meg, mi készül, és ha pont egy fogolytábor, akkor húzás haza, szólunk a rókáknak, és ők majd mindent elrendeznek. Még ha nem is egy tiszta fialás, – intett az idegen felé –, akkor is jól beszél!

– Szóval egyikőtök sem vállalja… – legyintett Martin, de valahol őt is meggyőzték az érvek az akció hiábavalóságáról.

– És ahhoz mit szólnátok, ha javasolnék valami jobb megoldást? – O'Conell kajánul vigyorgott.

Martin összeráncolta a szemöldökét.

– Mire gondolsz?

– Pontosan. MI-re gondolok. – O'Conell újra felvette szokásos, semmitmondó arckifejezését – Itt még nincs értelme közbeavatkozni. Ez nyilvánvaló.

Martin nem tiltakozott.

– Ezért arra gondoltam, hogy amíg ez felépül, mi elmehetnénk egy kis kalandra… befejezni a küldetésemet.

Martin Perkins és George Taylor összenéztek.

– Nem megyünk veled sehová! – közölte szárazon Martin.

– És ha azt mondanám, hogy megpróbálhatnánk bejutni az MG-04-es szektorba? – próbálkozott O'Conell. – Tudjátok, van ott egy terminál, ami a Skynet hálózatához tartozik.

Martin homlokára mély barázdák ültek. Igaz, fogalma sem volt, melyik az említett szektor, de egy hálózati terminál már elég csábító lehetőségnek tűnt.

– Csábító ajánlat – ismerte be. – De értsd meg, honnan tudjuk, hogy igazat beszélsz? Honnan tudjuk, hogy… – csapott a levegőbe dühösen.

– Mondjátok már végre, hogy miért nem hisztek nekem! Gerilla vagyok. – O'Conell megpróbált felemelkedni, de látva a rosszalló arckifejezéseket, inkább ülve maradt.

George zavartan magyarázkodott.

– Martin hallott valami pletykát arról, hogy vannak olyan masinériák, amik olyanok, mint mi. Ha tudod, hogy vannak olyan gépek, mint az emberek, akkor ki a tetves hóhérban bíznál, ha?

– Szóval ti gépnek néztek? – kérdezte az idegen, és egy pillanatra vad tűz parázslott fel a tekintetében.

– Be tudod bizonyítani, hogy nem vagy az? – vágott vissza Martin.

– Milyen bizonyságot akartok? – kérdezett ismét az idegen feszülten.

– Nos… hmm… – mindketten töprengtek, végül George-nak támadt egy használhatónak tűnő ötlete. – Vágd meg magad! – Martinra kacsintott. – Ha van vére, akkor csak ember! – A társa bizonytalanul bólintott.

– Nem akartok felboncolni? – méltatlankodott O'Conell, de arcvonásai nem árultak el félelmet.

– Csináld! – George ragaszkodott az ötletéhez.

O'Conell elővett egy rövid pengéjű kést az övéből, és fintorogva felhasította kezén a bőrt. A vágásból vér folyt.

– Na, megfelel? – kérdezte nyugodtan. Nem sok ember viselte volna ilyen türelemmel a dolgot.

– Hát… már legalább azt tudjuk, hogy nem vagy gép… – szögezte le Martin, bár még mindig nem volt teljesen biztos a dolgában. Ugyanakkor megborzongott, hogy egy ostoba híresztelés miatt képes arra kényszeríteni valakit, hogy megvágja magát.

– Már csak az kell, hogy télleg gerilla vagy, meg, hogy mi az a küldetés, amire kellenénk.

– Nos, ami azt illeti, nem mondtam még el nektek mindent. Programozó vagyok. Talán ez majd meggyőz titeket! – Közben bebugyolálta a kezét – Tulajdonképpen azzal a céllal indultam társaimmal útnak, hogy felkutassuk azt a terminált. Ahhoz, hogy sikerrel járjak, szükségem van még emberekre. Veletek talán sikerülhet…

– Bocs, haver, de azt még mindig nem gagyogtad el, hogy mi volt az a retek küldetés.

– Persze, persze. El kell jutnom az MG-04-es terminálhoz, rákapcsolódni a Skynetre, és feltölteni egy kereső-vírusprogramot, aminek célja egy nagyon fontos kód felkutatása. Onnan kapcsolatba léphetnénk a bázissal, és így minden el lenne rendezve. De van még egy kis apróság…

Martin és George továbbra is némán meredtek a férfira. Kezdtek bízni benne, hogy az ő oldalukon áll, és a nemes feladat is tetszett nekik. Egyszerre szólaltak meg:

– Mi az?

– Nos a társam, pontosabban a társaim… tudjátok, öten indultunk el… Mostanra csak én maradtam.

– Értem – mondta George teljesen feleslegesen, majd lassan kinyögte. – Én vállalom, hogy veled megyek. Úgyis cimborák vagyunk a vén kaszással. – Nem tagadta meg önmagát.

– Én is megyek – lökte oda Martin foghegyről.

O'Conell bólintott.

– Akkor megcsináljuk.

Martin nem mutatta, de nagyon örült. Igaz, nem tette volna az életét az idegenre, ugyanakkor vonzotta a feladni. Egy embert pedig nem lett volna nagy ügy ártalmatlanítani, ráadásul egyre kevésbé tartott tőle, hogy odáig fajulnának az események O'Conell rendes fickónak látszott, zord tekintete és érzelemmentes arca ellenére is. Bár nem ismerte be, de még maga sem látta túl sok értelmét a saját tervének Most pedig belecsöppent egy komoly akcióba, egy igazi programozó oldalán. Az ilyen emberek kiemelt érdeklődést élveztek a kiborgok részéről is. Ezzel tisztában volt.

Nem csak a küldetés miatt vállalta. Ó, nem! Valahol bízott benne, hogy sikerrel járnak, az pedig óriási dolog lenne, ha végre ő, akit elüldöztek, kitagadtak megmutatná, ő is képes keresztbe tenni a Skynetnek. Hiú ábránd volt csupán, de ez az elszántság bizonyára jól fog jönni az odafelé vezető úton.

O'Conell – aki részben átvette a csapat irányítást – úgy döntött, estig várnak, aztán elindulnak a kiszemelt cél felé.

Vissza a romváros szívébe.